Mivel tudománynépszerűsítő szerzőről lesz szó, a kissé szenzációhajhász, bulváros-indexes címválasztás talán megbocsátható. Különösen, mert - ahogy hamarosan kiderül - tulajdonképpen fedi a bejegyzés tartalmát.
Az ismeretterjesztőként nagy hírnévre szert tett tudós nem más, mint Stephen Jay Gould, az amerikai paleontológus és tudománytörténész, aki népszerűsítő cikkek százait írta a Natural History magazinba, elsősorban az evolúció témakörében.
Gould azért érdekes figura, mert egyfelől határozottan harcolt a kreacionista (később intelligens tervezésre átkeresztelt) nézetek, különösen pedig azoknak a közoktatásba való beszivárgási kísérletei ellen (lásd tanúskodását az 1981-es McLean kontra Arkansas állam perben), másfelől azonban a hagyományos darwinista (vagy neodarwinista) elméletekkel szemben is fogalmazott meg kritikákat. A tudományháborúk szempontjából már ez is érdekes lenne, és talán egyszer majd írok is az "egymást át nem fedő magisztériumok" elméletéről, amely tudomány és vallás békés egymás mellett élését hivatott rendezni, de most egy olyan cikkét ismertetem, amely két évvel halála előtt, 2000-ben jelent meg a Science magazinban, és amely egyike az előző bejegyzésemben említett középutas próbálkozásoknak.
Gould alaptétele, hogy a tudományháborúk vitájának hátterében az az általános emberi gyengeség áll, hogy hajlamosak vagyunk szélsőségesen ellentétes dichotómiákban gondolkodni. A tudományháborúk esetében ez a realista-relativista ellentétpárt jelenti, amelyek kölcsönösen kizárják a másik érvényességének lehetőségét. Gould ezzel az intellektuális fafejűséggel szemben a horatiusi aurea mediocritas, azaz az arany középút lehetőségét veti fel, azt állítva, hogy a tudományos tudás egyszerre lehet társadalmi konstrukció és empirikusan adekvát (ezzel a nézetével messze nincs egyedül, a legtöbb - nem radikális - realista ezt állítja).
A tudományos objektivitás mítoszának leplezéséért egészen a tudományos gondolkodás ethoszának megteremtőjéig, Francis Baconig nyúl vissza. Baconre úgy tekintünk, mint aki a modern, empirikus módszert, az induktív logikát hozta el az antikvitást istenítő skolasztika és humanizmus, valamint a tudást a vallási miszticizmusból merítő emberiség számára. Ezért aztán Bacon az objektív valóságot előtérbe helyező természettudományos világkép képviselőinek visszatérő hivatkozási pontja. Gould azonban rámutat - és ez alkotja cikkének első felét -, hogy a tudományos forradalom filozófiai alapjainak megalapozásáért tisztelt tudós és államférfi korántsem osztotta a tudományháborúkban is felszínre kerülő, a természetet és társadalmat, a szubjektumot és objektumot két ellentétes póluson elhelyező nézeteket:
Gould ezek után röviden összefoglalja Bacon idolum-elméletét - amit én most nem teszek meg -, majd egy példán keresztül illusztrálja, miért eredményes a fentiekben rekonstruált, igazi baconi modell alkalmazása a tudományháborúk vitájának hátterében húzódó dichotómia feloldásában.
A példát a paleontológiából, saját tudományterületéről veszi: a fosszíliák természetéről folytatott, két évszázados vita főbb állomásait rekonstruálja, amelynek során a női nemi szervre hasonlító mintázatú kövekről (az ún. hiszterolitokról) végül kalandos úton kiderült, hogy a brachiopodák (pörgekarúak) törzsébe tartozó, kagylószerű élőlények belsejének lenyomatait tartalmazó fosszíliák. Persze amikor először leírták ezeket a köveket, Darwin nem volt még sehol, és a fosszília fogalma sem mai értelmében volt ismert.
Mai tudásunkkal meglepő azt olvasni, hogy Dr. Horst, a nagy nevű darmstadti főorvos a 17. század közepén a köveket - mintázatuk alapján - alkalmasnak ítélte a női méh rendellenességeinek gyógyítására, sőt azt állította, hogy nyakba akasztva a férfiasságot is növelik.
Innen jutunk el a 18. század közepére odáig, hogy a mai értelemben vett tudományos módszerek segítségével sikerül a hiszterolitok titkára fényt deríteni. Vagyis első ránézésre a történet inkább a tudomány hagyományos értelemben vett baconi modelljét látszik megerősíteni, amely szerint a tudás kumulálódásával a találgatásokkal és előítéletekkel fűszerezett, nem pusztán empirikus és logikai bizonyítékokra támaszkodó ad hoc megismeréstől lineáris út vezet a felvilágosult (Bacon korában persze még nem létezett ez a fogalom) tudományig, amely élesen elkülöníthető más megismerési formáktól, és megismerési területe, az objektív természet szintén elválik az emberek alkotta, szubjektív társadalomtól, létrehozva ezzel a Gould által bírált dichotómiát.
Charles Depéret francia paleontológus a 20. század elején három fázisra osztotta ezt a folyamatot: A középkorban e kövek keletkezését spontán keletkezés eredményének tekintették, esetleg természetfeletti erők közbenjárására gyanakodtak, de mindenképpen empirikusan igazolatlan folyamatokat neveztek meg okként. A 17. században aztán fény derült a lenyomatok állati és növényi eredetére, de a magyarázat vallási háttere (a fosszíliák szárazföldi elterjedését a vízözönhöz kapcsolták) és empirikus megalapozottságának hiánya megmaradt. Végül, a harmadik fázisban az objektív megfigyelés és adatgyűjtés győzedelmeskedett, és kialakult a lényegében ma is érvényben lévő, ideológiai és társadalmi magyarázatoktól mentes elmélet.
Gould szerint ez a tudományos megismerést fokozatos és töretlen diadalmenetként rekonstruáló leírás három okból is hibás: Egyrészt a három fázis nem tekinthető progresszív, kronologikus folyamatnak, mert mindhárom nézet egyszerre létezett már a kezdet kezdetén, csupán elfogadottságuk változott. Másrészt a ma már megdöbbentőnek ható és mélységes tudatlanságról tanúskodó felfogás, amelyet a darmstadti orvos is képviselt, sokkal inkább beleillett a valóságról alkotott korabeli, neoplatonista világképbe, mint a jelenlegi magyarázat. Márpedig a későbbi cáfolat Gould szerint nem minősíthet egy elméletet zagyvának a maga korában. Valójában - teszem hozzá - a 17. századi emberek ismeretei és világképe alapján épp az évmilliókkal azelőtt, a tengerekben élt szerves élőlények lenyomatairól szóló magyarázat tűnhetett nevetségesnek. Vagyis Gould azt a historicista felfogást teszi magáévá, hogy tudásunkat mindig az adott korhoz viszonyítva kell értékelnünk. Ebből a szempontból valóban igaz, hogy nem beszélhetünk haladásról, hiszen mindkét magyarázat egyformán megfelelt a kor követelményeinek. Csakhogy a realista természettudósok vitatják ezt a felfogást, és Gould nem hoz fel érveket mellette (pusztán annyit állít, hogy mai nézeteink is valószínűleg nevetségesnek fognak hatni a jövő emberei számára), hanem megkérdőjelezetlen történeti módszernek tekinti. Harmadrészt Gould azt állítja, hogy a fosszíliák létrejöttének magyarázatában végbement változás nem a a felhalmozódó bizonyítékok nyomására következett be, hanem egy általános világnézeti változásnak - a neoplatonizmus bukásának és a modern, tudományos gondolkodás térhódításának - az eredménye.
Mindezek alapján Gould így következtet:
Gouldnak igaza van abban, hogy mindkét táborban viszonylag kevés szélsőséges található, azonban - ahogy ez már lenni szokott - ők sokszor hangosabbak, mint a többség, és épp szélsőséges nézeteik miatt nagyobb figyelem is irányul rájuk. Ráadásul Gould nem számol azzal, hogy itt nem csupán színtiszta filozófiák valamiféle elméleti térben játszódó ütközetéről van szó, hanem politikai motivációk is "szennyezik" a vitát (a hatalmon lévő, és pozícióját védő tudomány, illetve a tudományt piedesztálra emelő rendszert támadó, sokféle posztmodern irányzat: feministák, New Age-hívők, kreacionisták, AIDS-aktivisták, zöldek, afroamerikaiak stb. politikai motivációi). A dichotómiák kiélezése tisztán elméleti alapon nem érthető meg, ezért onnan nézve valóban nem indokolt. Viszont ez a politikai harc éppen hogy ürügyet keres a különbözőségre, éppen hogy a dichotómiák erősítése a célja. Ennek figyelmen kívül hagyása vezethet el a gouldi értetlenkedésig, addig a naiv kérdésig, hogy miért vitáznak ezek, amikor nincs is min. Nem véletlenül találkozunk számos olyan írással a tudományháborúk vitájában, ahol a szerzők, bármelyik nézetet tegyék is magukévá, középutas álláspontot tulajdonítanak maguknak a saját oldalukon, de következetesen a másik oldal szélsőségeseivel vitatkoznak.
Gould - nem éppen eredeti - végkövetkeztetése, hogy a társadalmi kontextus elismerése már csak azért is hasznos, mert így sokkal hatékonyabb, ha úgy tetszik, igazabb tudomány jön létre, amely magasabb rendű az érinthetetlenség mítoszába burkolódzó tudományénál. Egy olyan tudomány, amely közérthetőségre törekvésével közelebb áll az emberekhez, mint a csak a beavatottak számára hozzáférhető, a mindennapi gondolkodástól távol álló, elitista tudomány. Noha ezzel a törekvéssel sokan értenek egyet, nem világos, hogy miképp őrizzük meg - már ha elfogadjuk, hogy megőrzésre érdemes - a tudománynak azt az erényét, hogy szigorú, jól körülhatárolt szabályok szerint törekszik a világ megismerésére, és e szabályok elsajátításához a Bourdieu-féle belépési adó megfizetése elengedhetetlen. Vagyis kérdés, hogy azzal, hogy a tudomány leszáll a nép közé, nem dobja-e oda áldozatul sikerének kulcsát.
Az ismeretterjesztőként nagy hírnévre szert tett tudós nem más, mint Stephen Jay Gould, az amerikai paleontológus és tudománytörténész, aki népszerűsítő cikkek százait írta a Natural History magazinba, elsősorban az evolúció témakörében.
Gould azért érdekes figura, mert egyfelől határozottan harcolt a kreacionista (később intelligens tervezésre átkeresztelt) nézetek, különösen pedig azoknak a közoktatásba való beszivárgási kísérletei ellen (lásd tanúskodását az 1981-es McLean kontra Arkansas állam perben), másfelől azonban a hagyományos darwinista (vagy neodarwinista) elméletekkel szemben is fogalmazott meg kritikákat. A tudományháborúk szempontjából már ez is érdekes lenne, és talán egyszer majd írok is az "egymást át nem fedő magisztériumok" elméletéről, amely tudomány és vallás békés egymás mellett élését hivatott rendezni, de most egy olyan cikkét ismertetem, amely két évvel halála előtt, 2000-ben jelent meg a Science magazinban, és amely egyike az előző bejegyzésemben említett középutas próbálkozásoknak.
Gould alaptétele, hogy a tudományháborúk vitájának hátterében az az általános emberi gyengeség áll, hogy hajlamosak vagyunk szélsőségesen ellentétes dichotómiákban gondolkodni. A tudományháborúk esetében ez a realista-relativista ellentétpárt jelenti, amelyek kölcsönösen kizárják a másik érvényességének lehetőségét. Gould ezzel az intellektuális fafejűséggel szemben a horatiusi aurea mediocritas, azaz az arany középút lehetőségét veti fel, azt állítva, hogy a tudományos tudás egyszerre lehet társadalmi konstrukció és empirikusan adekvát (ezzel a nézetével messze nincs egyedül, a legtöbb - nem radikális - realista ezt állítja).
A tudományos objektivitás mítoszának leplezéséért egészen a tudományos gondolkodás ethoszának megteremtőjéig, Francis Baconig nyúl vissza. Baconre úgy tekintünk, mint aki a modern, empirikus módszert, az induktív logikát hozta el az antikvitást istenítő skolasztika és humanizmus, valamint a tudást a vallási miszticizmusból merítő emberiség számára. Ezért aztán Bacon az objektív valóságot előtérbe helyező természettudományos világkép képviselőinek visszatérő hivatkozási pontja. Gould azonban rámutat - és ez alkotja cikkének első felét -, hogy a tudományos forradalom filozófiai alapjainak megalapozásáért tisztelt tudós és államférfi korántsem osztotta a tudományháborúkban is felszínre kerülő, a természetet és társadalmat, a szubjektumot és objektumot két ellentétes póluson elhelyező nézeteket:
"Valójában a Novum Organum legkiválóbb részei... cáfolják a baconi mítoszt azzal, hogy leírják és elemzik azokat a mentális és társadalmi akadályokat, amelyek túlságosan mélyen és kiirthatatlanul gyökereznek bennünk ahhoz, hogy a tiszta objektivizmus ideálja az emberi pszichológiában vagy a tudományban garantálható legyen."Ezek az akadályok a baconi idolumok, amelyek Gould szerint rávilágítanak a tudomány és más megismerési formák elkülönítésének, dichotomizálásának elhibázottságára.
"Baconnek ezért a mentális szokásaink és társadalmi gyakorlatunk lényegéből elkerülhetetlenül következő, alapvető emberi tevékenységként értelmezett tudomány első számú szószólójává kellene válnia."A külső világ megfigyelése, valamint a szubjektív és társadalmi beállítottságaink alapos vizsgálata együttesen vezet el bennünket a természet megismeréséhez, hiszen ha nem vagyunk tisztában érzékeink korlátaival, valamint azzal, hogy megismerésünket mennyiben befolyásolják előítéleteink, érdeklődésünk, korábbi tapasztalataink, akkor saját magunkat csapjuk be.
Gould ezek után röviden összefoglalja Bacon idolum-elméletét - amit én most nem teszek meg -, majd egy példán keresztül illusztrálja, miért eredményes a fentiekben rekonstruált, igazi baconi modell alkalmazása a tudományháborúk vitájának hátterében húzódó dichotómia feloldásában.
A példát a paleontológiából, saját tudományterületéről veszi: a fosszíliák természetéről folytatott, két évszázados vita főbb állomásait rekonstruálja, amelynek során a női nemi szervre hasonlító mintázatú kövekről (az ún. hiszterolitokról) végül kalandos úton kiderült, hogy a brachiopodák (pörgekarúak) törzsébe tartozó, kagylószerű élőlények belsejének lenyomatait tartalmazó fosszíliák. Persze amikor először leírták ezeket a köveket, Darwin nem volt még sehol, és a fosszília fogalma sem mai értelmében volt ismert.
Mai tudásunkkal meglepő azt olvasni, hogy Dr. Horst, a nagy nevű darmstadti főorvos a 17. század közepén a köveket - mintázatuk alapján - alkalmasnak ítélte a női méh rendellenességeinek gyógyítására, sőt azt állította, hogy nyakba akasztva a férfiasságot is növelik.
Innen jutunk el a 18. század közepére odáig, hogy a mai értelemben vett tudományos módszerek segítségével sikerül a hiszterolitok titkára fényt deríteni. Vagyis első ránézésre a történet inkább a tudomány hagyományos értelemben vett baconi modelljét látszik megerősíteni, amely szerint a tudás kumulálódásával a találgatásokkal és előítéletekkel fűszerezett, nem pusztán empirikus és logikai bizonyítékokra támaszkodó ad hoc megismeréstől lineáris út vezet a felvilágosult (Bacon korában persze még nem létezett ez a fogalom) tudományig, amely élesen elkülöníthető más megismerési formáktól, és megismerési területe, az objektív természet szintén elválik az emberek alkotta, szubjektív társadalomtól, létrehozva ezzel a Gould által bírált dichotómiát.
Charles Depéret francia paleontológus a 20. század elején három fázisra osztotta ezt a folyamatot: A középkorban e kövek keletkezését spontán keletkezés eredményének tekintették, esetleg természetfeletti erők közbenjárására gyanakodtak, de mindenképpen empirikusan igazolatlan folyamatokat neveztek meg okként. A 17. században aztán fény derült a lenyomatok állati és növényi eredetére, de a magyarázat vallási háttere (a fosszíliák szárazföldi elterjedését a vízözönhöz kapcsolták) és empirikus megalapozottságának hiánya megmaradt. Végül, a harmadik fázisban az objektív megfigyelés és adatgyűjtés győzedelmeskedett, és kialakult a lényegében ma is érvényben lévő, ideológiai és társadalmi magyarázatoktól mentes elmélet.
Gould szerint ez a tudományos megismerést fokozatos és töretlen diadalmenetként rekonstruáló leírás három okból is hibás: Egyrészt a három fázis nem tekinthető progresszív, kronologikus folyamatnak, mert mindhárom nézet egyszerre létezett már a kezdet kezdetén, csupán elfogadottságuk változott. Másrészt a ma már megdöbbentőnek ható és mélységes tudatlanságról tanúskodó felfogás, amelyet a darmstadti orvos is képviselt, sokkal inkább beleillett a valóságról alkotott korabeli, neoplatonista világképbe, mint a jelenlegi magyarázat. Márpedig a későbbi cáfolat Gould szerint nem minősíthet egy elméletet zagyvának a maga korában. Valójában - teszem hozzá - a 17. századi emberek ismeretei és világképe alapján épp az évmilliókkal azelőtt, a tengerekben élt szerves élőlények lenyomatairól szóló magyarázat tűnhetett nevetségesnek. Vagyis Gould azt a historicista felfogást teszi magáévá, hogy tudásunkat mindig az adott korhoz viszonyítva kell értékelnünk. Ebből a szempontból valóban igaz, hogy nem beszélhetünk haladásról, hiszen mindkét magyarázat egyformán megfelelt a kor követelményeinek. Csakhogy a realista természettudósok vitatják ezt a felfogást, és Gould nem hoz fel érveket mellette (pusztán annyit állít, hogy mai nézeteink is valószínűleg nevetségesnek fognak hatni a jövő emberei számára), hanem megkérdőjelezetlen történeti módszernek tekinti. Harmadrészt Gould azt állítja, hogy a fosszíliák létrejöttének magyarázatában végbement változás nem a a felhalmozódó bizonyítékok nyomására következett be, hanem egy általános világnézeti változásnak - a neoplatonizmus bukásának és a modern, tudományos gondolkodás térhódításának - az eredménye.
Mindezek alapján Gould így következtet:
"A tudomány haladása az emberi kapcsolatok változó és kontingens keretein belül történik, nem a társadalmi renden kívül és korlátai ellenében."Ha pedig mindez úgy van, ahogy szerzőnk írja, akkor a realisták és relativisták tudományháborús vitája álvita, amely mögött a dichotomikus gondolkodás minden áron való erőltetése áll. Mindkét oldal szalmabábokkal harcol, amelyeknek mesterségesen szélsőséges álláspontokat tulajdonítanak, noha a legtöbb realista nem tagadja a társadalmi kontextus szerepét az objektív valóság megismerésében, és a relativisták között sem jellemzőek a színtiszta, végletekig vitt relativista nézetek, azaz az objektív valóság létezésének teljes tagadása.
Gouldnak igaza van abban, hogy mindkét táborban viszonylag kevés szélsőséges található, azonban - ahogy ez már lenni szokott - ők sokszor hangosabbak, mint a többség, és épp szélsőséges nézeteik miatt nagyobb figyelem is irányul rájuk. Ráadásul Gould nem számol azzal, hogy itt nem csupán színtiszta filozófiák valamiféle elméleti térben játszódó ütközetéről van szó, hanem politikai motivációk is "szennyezik" a vitát (a hatalmon lévő, és pozícióját védő tudomány, illetve a tudományt piedesztálra emelő rendszert támadó, sokféle posztmodern irányzat: feministák, New Age-hívők, kreacionisták, AIDS-aktivisták, zöldek, afroamerikaiak stb. politikai motivációi). A dichotómiák kiélezése tisztán elméleti alapon nem érthető meg, ezért onnan nézve valóban nem indokolt. Viszont ez a politikai harc éppen hogy ürügyet keres a különbözőségre, éppen hogy a dichotómiák erősítése a célja. Ennek figyelmen kívül hagyása vezethet el a gouldi értetlenkedésig, addig a naiv kérdésig, hogy miért vitáznak ezek, amikor nincs is min. Nem véletlenül találkozunk számos olyan írással a tudományháborúk vitájában, ahol a szerzők, bármelyik nézetet tegyék is magukévá, középutas álláspontot tulajdonítanak maguknak a saját oldalukon, de következetesen a másik oldal szélsőségeseivel vitatkoznak.
Gould - nem éppen eredeti - végkövetkeztetése, hogy a társadalmi kontextus elismerése már csak azért is hasznos, mert így sokkal hatékonyabb, ha úgy tetszik, igazabb tudomány jön létre, amely magasabb rendű az érinthetetlenség mítoszába burkolódzó tudományénál. Egy olyan tudomány, amely közérthetőségre törekvésével közelebb áll az emberekhez, mint a csak a beavatottak számára hozzáférhető, a mindennapi gondolkodástól távol álló, elitista tudomány. Noha ezzel a törekvéssel sokan értenek egyet, nem világos, hogy miképp őrizzük meg - már ha elfogadjuk, hogy megőrzésre érdemes - a tudománynak azt az erényét, hogy szigorú, jól körülhatárolt szabályok szerint törekszik a világ megismerésére, és e szabályok elsajátításához a Bourdieu-féle belépési adó megfizetése elengedhetetlen. Vagyis kérdés, hogy azzal, hogy a tudomány leszáll a nép közé, nem dobja-e oda áldozatul sikerének kulcsát.
