A tudásszociológia erős programja a hetvenes években indult Angliában. A David Bloor és Barry Barnes nevével fémjelzett irányzat - az edinburgh-i iskola - azt az ambiciózus célt tűzte ki maga elé, hogy társadalmi okokkal magyarázza az igaz (vagy igaznak tartott) tudás tartalmát. Ez a lépés jelentősen bővítette volna a tudásszociológia hatáskörét, és bátran támadta azt a nézetet, hogy az igazság magyarázatához elegendő az objektív valóságnak való megfelelés. Ami igaz, azért igaz, mert megfelel a világ rendjének, annak a valaminek, ami rajtunk, embereken kívül áll. Ami igaz, az univerzálisan igaz, függetlenül attól, hogy a világ mely részén, mely kultúrában vagy mely történelmi korban nézzük. Kétszer kettő mindenütt négy. Nem lehet tehát társadalmi okokkal magyarázni azt, ami igaz, hiszen az igazság valami nagyobb dolog, túlmutat az emberi kontextuson. A tévedéseinket (még ha adott korban, adott helyen igaznak tartjuk is őket) magyarázhatjuk társadalmi okokkal, de az igazságot tessék békén hagyni.

Bloorék szerint azonban ugyanolyan típusú okokkal kell magyarázni igaz és hamis vélekedéseinket. Ezt az erős program szimmetriatézisének nevezték, és ez volt elméletük legvitatottabb pontja. Korábban a tudásszociológia meghátrált az egzakt igazságok előtt, Mannheim, a tudásszociológia megalapozója a matematikai és természettudományos igazságokat kivonta a elmélete hatóköréből. Az akkoriban uralkodó, mertoni alapokon nyugvó tudományszociológia pedig csak a tudomány intézményrendszerével foglalkozott, a tudományos tudás tartalmának elemzését meghagyta a tudományfilozófusoknak. Az edinburgh-iak úgy vélték, nem lehet tudásszociológiát művelni úgy, hogy csak a tévedéseinket magyarázzuk társadalmi okokkal. Az csupán tévedésszociológia lenne.

Elméletüket tudománytörténeti esettanulmányokkal támasztották alá, például elemezték a kettő meg kettő egyenlő négy igazsága mögött lévő társadalmi konvenciókat, illetve írtak a nulla fogalmának ókori, babilóniai és mai értelmezése közötti különbségekről.

Az erős programon nevelkedett fiatal társadalomtudósok ezt a gondolatmenetet folytatták, és ültették át a gyakorlatba. Mai írásom apropója egy frappáns idézet a "fiatal" generáció egy képviselőjétől, Simon Schaffertől, aki társszerzője volt egy érdekes, nagy hatású tudománytörténeti könyvnek (Leviathan and the Air-Pump: Hobbes, Boyle, and the Experimental Life). Az idézet egy rádióinterjúból származik, amelyet a CBC Radio Ideas műsorának How to Think About Science sorozatában készítettek, és rámutat arra, milyen abszurd, ha igaz(nak tartott) és hamis(nak tartott) állításokat a fent leírt, eltérő típusú okokkal magyarázunk.

"A tudás intézmény, és akként kell elemezni. Az, hogy az emberek egyik vagy másik csoportja mit állít a világról, hogyan jutnak egyezségre, és hogyan ismerik meg a valóságot, mind intézményi jellemzők, ezért a tudást is úgy kell vizsálnunk, mint bármely más intézményt. Ez azt jelenti például, hogy, finoman fogalmazva, nem túl ígéretes az a felfogás, hogy társadalmi erők csak akkor hatnak, ha a téves oldalon állunk. Például távolról sem valószínű, hogy Isaac Newton azért gondolta, hogy a térben egymástól távol eső testek középpontja között a gravitáció fordított négyzetes erősséget kimondó törvénye hat, mert létezik egy olyan, fordított négyzetes erősségű hatás, amely az üres térben egymástól távol eső testek középpontja között fellép - Leibniz pedig azért nem értett vele egyet, mert német volt."