HTML

Ez van itt

Tudománykritikusok vitája a tudomány védelmezőivel. Realizmus kontra relativizmus és konstruktivizmus, modern kontra posztmodern. Kiindulásnak olvasd el az első bejegyzést!

A tudomány tudománya

2007.08.21. 09:01 :: tomoceusz

Pierre Bourdieu 2002-ben bekövetkezett halála előtt a College de France-on tartott előadássorozatot, amelyben a tudományt veszi górcső alá. Az előadások anyagát halála után kötetbe rendezve is kiadták, sőt magyarul is olvasható A tudomány tudománya és a reflexivitás címmel.
Bourdieu vizsgálódásának oka, hogy aggasztónak tartja a tudományt minden irányból érő támadásokat, és a mértéktelen relativizmus ellen fel akarja emelni szavát, illetve szükségesnek érzi, hogy a társdalomtudomány ne csak a természettudományt tegye vizsgálata tárgyává, de saját vizsgálati módszereit önmagán is képes legyen kipróbálni.

Először sorra veszi a tudományszociológia fejlődésének - már ha fejlődésnek lehet nevezni azt, ami végbement - főbb állomásait (Merton, Kuhn és az "úgynevezett" erős program - csak tudnám, miért nevezi az erős programot mindenki úgynevezettnek? - a három mérföldkő), majd elmélkedik egy sort a laboratórium mesterséges valóságában született (konstruált) eredményekről (tényekről), az ezzel kapcsolatos elméletekről, hogy végül eljusson addig, hogy a tudományt bizony nem másként, mint az ő mezőelméletével érdemes vizsgálni:  
"Az egyik központi kategória, amelynek segítségével az idézett elemzésektől elhatárolom magam, a mező fogalma, mely a tudományos gyakorlatot befolyásoló struktúrákra helyezi a hangsúlyt."
A mezőelmélet egyik kulcserénye Bourdieu szerint az, hogy a laboratóriumot nem mint elszigetelt jelenséget kezeli, nem kizárólag a belső működésére, szabályaira figyel, hanem tágabb kontextusba (a társadalmat alkotó többi mező kontextusába) helyezve próbálja értelmezni. Ez a strukturalista megközelítés párosul a mezőelmélet konfliktuselméleti szálával, amely pedig arra mutat rá, hogy a tudósok mint egyének korántsem autonóm módon, a laboratórium társadalmilag steril miliőjében, hanem  "a helyzetükbe beírt kényszerűségek és objektív lehetőségek  mentén" cselekszenek. Így lesz a tudományos mező egyszerre strukturális "erőtér" és konfliktusos "harctér".
Ha pedig már mező, akkor a másik bourdieu-i kulcsfogalom, a habitus sem hiányozhat. A habitus fogalma segít ráirányítani a figyelmünket a tudomány hivatalos módszere, személytelen logikája mögött húzódó mindennapi tudományos gyakorlatra, amelynek "valódi alapját olyan, jórészt tudattalan, transzponálható alkotó diszpozíciók (beállítottságok) rendszere képezi, amelyek hajlamosak általánossá válni". A tudomány mindenkori szabályai Bourdieu szerint azért léteznek és maradnak fenn, mert a tudósok a tudományos habitus elsajátításával - ami elengedhetetlen a tudományos mezőben való részvételhez - folyamatosan internalizálják, elfogadják és használják őket.
A tudomány tehát mező, és mint minden tisztességes mező, heterogén és konfliktusokkal telített. Hogy lehetséges mégis, hogy - más mezőkkel ellentétben - sikerül egy olyan homogén és heroikus képet sugároznia önmagáról, amely a többi mezőnél jóval nagyobb autonómiát és hitelességet biztosít számára? Bourdieu a választ a tudomány matematizálódásában látja. A tudomány elérte, hogy mezejében érvényes kijelentéseket csak a matematika, a logika, a ráció nyelvén lehet tenni, és ezzel nemcsak nagyfokú autonómiát harcolt ki magának, de képessé vált határainak megvédésére is. Bourdieu belépési adónak nevezi azt a tudást, szakértelmet, tudományos tőkét, amely a tudományos mezőben való részvételhez elengedhetetlen. A tudomány tehát azzal érte el kitüntetett státusát, hogy szigorúan meghatározta és a külvilággal el is fogadtatta saját játékszabályait, és csak azokat engedte a mezőbe, akik ezeket a játékszabályokat elsajátították.
A tudományos mező e zártsága miatt Bourdieu szerint nem tartható az az álláspont (Latour álláspontja), hogy a tudomány és a politika hasonló logikának engedelmeskedik. És mivel tudomány és politika különböző alomból származik, a tudományos eredményeket sem tulajdoníthatjuk pusztán társadalmi tényezők termékének.
"[A] tudományos mezőben a stratégiák mindig kétarcúak. Van egy tiszta és szigorúan tudományos funkciójuk, valamint egy mezőbeli szociális funkciójuk".
Ezzel Bourdieu élesen elhatárolja magát a szociálkonstruktivista, relativista, posztmodern nézetektől. Ami persze nem csoda, hiszen azok nemcsak a természettudományt, de implicit módon a kevésbé radikális tudományfilozófusokat, tudományszociológusokat is támadják.
Bourdieu szerint - ahogy láttuk - ez a fajta tudománykritika azért is elhibázott, mert reménytelenül megragad a mikroszociológia szintjén, és nem képes azon makroösszefüggések feltárására, amelyekre az ő mezőelmélete felhívja a figyelmet. Nem lehet a tudósok tevékenységét laboratóriumukra, tanszékükre, egyetemükre korlátozni, de még az is kevés, ha a tudományos mezőt csupán önmagában vizsgáljuk, mert az egyes mezők a többi mezővel is kölcsönhatásban vannak. E kritika megfogalmazásakor Bourdieu a laboratory studies képviselőire (Latour, Woolgar, Knorr-Cetina) gondol, arról azonban elfeledkezni látszik, hogy egyrészt e szerzők munkássága nem merül ki abban, hogy a tudományt tudósok laboratóriumi tevékenységére redukálva vizsgálják, hanem politikai, történelmi, kulturális keretben is igyekeznek elhelyezni a tudomány mezejét, még ha ők nem is mezőnek hívják éppen, másrészt pedig a konstruktivista irányzatok sokkal szerteágazóbbak annál, semhogy csak e szerzők egyes műveivel lefedhetőek legyenek. Vagyis nem csak a bourdieu-i elmélet enged meg olyan nagyobb rálátást, amelyből a mikroszempontokon túli makroszempontok is láthatóvá válnak. Így aztán Bourdieu-nek az a megállapítása sem tűnik különösebb újdonságnak, hogy "egy tudományágat nemcsak belső tulajdonságai határoznak meg, hanem azok is, amelyekre a tudományágak (hierarchizált) terében elfoglalt pozíciójának köszönhetően tesz szert". (Ezt a témát a tudományháborúk csatamezejére tévedő természettudósok előszeretettel emlegetik fel, ahogy erről egy korábbi bejegyzésben már írtam.)
A továbbiakban Bourdieu tehát a radikális konstruktivizmustól megtisztított tudományszociológia hagyományos medrében halad tovább, konfliktuselméleti keretben, a hatalomért és a pozícióért folytatott küzdelemként írja le a tudományos mezőben zajló folyamatokat, a kuhni tudományos forradalom elméletét is igyekszik valamiképpen saját fogalmi világába belepréselni.
A tudományháborúk szempontjából talán a legérdekesebb rész az, amikor Bourdieu a tudományos mező egyediségével foglalkozik, kiemelve, hogy a tudományos mezőt leginkább a már említett zártsága, a valóság "legitim ábrázolásának monopóliuma", valamint sajátos, elsajátítandó módszertana különbözteti meg a többi mezőtől.
Bourdieu, bár elveti a relativizmust, a feyerabendi "mindent lehet" elvet, nem veti el a tudomány történeti és társadalmi beágyazottsága elemzésének a létjogosultságát. Idézem, miért:
"A tudományos mező működésének szociológiai analízise azért nem kárhoztat radikális relativizmusra, és azért ismerhetjük el, hogy a tudomány tagadhatatlanul részben történeti jellegű társadalmi tény anélkül, hogy arra kellene következtetnünk, hogy termékei keletkezésük történeti és társadalmi körülményeitől függenek, mert a tudomány 'alanya' nem egy integrált kollektíva (ahogy Durkheim és a mertoni hagyomány gondolta), hanem egy mező."
Bár pontosan nem érthető, hogyan, de a mező fogalma véd meg tehát attól, hogy a tudomány szociológiai elemzése során a relativizmus tüzével megégessük magunkat. Érdemes itt elidőzni egy pillanatra, és átgondolni ezt az álláspontot. Hagyományosan a tudományt védelmezők úgy érvelnek, hogy a tudomány az objektív valóságot kutatja, és amennyiben elméletei megfelelnek e valóságnak (azaz empirikusan - például kísérletileg - bizonyítást nyernek), annyiban nincs szükség további, mondjuk társadalmi magyarázatra. (A tudásszociológia erős programjának szimmetriaelvét szokták például ezzel az érvvel vitatni.) Ez nem jelenti azt, hogy ezek a természettudósok ne ismernék el a tudomány szociológiai, történeti vizsgálatának jogosságát, vagy azt, hogy a tudományban tetten érhető a politika és más egyéb, társadalmi vonatkozások. Csupán annyit állítanak, hogy az objektív igazságnak való megfelelés mindent felülír. Lehetnek átmeneti viták, elindulhatnak téves utakon, akár évszázadokig is élhetnek tévhitben, és elfogadhatnak egy később hamisnak bizonyuló elméletet, de mindez nem változtat azon, hogy az egyetlen hivatalosan elfogadott tudományos mérce az objektív valóságnak való megfelelés. A tudományszociológusokat nehéz egy kalap alá venni az ellenkező oldalon, mindenesetre a bírált konstruktivista nézetek ezt az objektív valóságnak való megfelelést valamiféle délibábnak látják, amellyel a tudományos közösség eltakarja a valót önmaga elől: tudniillik azt, hogy az objektív valóság csak fikció, amely egyszerű, hétköznapi társadalmi folyamatokat takar. Bourdieu ettől a nézettől határolja el magát, szerinte igenis létezik objektív valóság (noha egészen másképp definiálja, mint egy egyszerű halandó vagy egy természettudós), amely azonban nem akadálya a tudomány szociológiai vizsgálatának. Nem világos azonban, hogy azért, mert a tudomány mező, azért, mert nem egyedi tudósokról, hanem kollektív alanyokról beszélünk, azért, mert ez a mező egy félig tudatos szuperorganizmus, ez az elmélet átvágna bármilyen gordiuszi csomót a tudományháborúk vitájában. Részben nincs is gordiuszi csomó - pontosabban nem ott van, ahol Bourdieu látni véli -, hiszen a tudomány szociológiai elemzésének létjogosultságát senki sem tagadja, csupán a relativizmus és konstruktivizmus áll a vádlottak padján, nem az egész tudományszociológia és tudományfilozófia. Bourdieu tehát nem mezőfogalma zsenialitásával kerüli el a tudomány védelmezőinek rosszallását (amennyiben elkerüli), hanem egyszerűen azzal, hogy a relativizmus kontra objektivizmus vitájában elhatárolja magát a szélsőségesen relativista nézetektől - ehhez azonban mezőelmélete nem elengedhetetlenül szükséges.
Mindez nem azt jelenti, hogy Bourdieu maradéktalanul realista lenne. Az objektív tudás létrehozása ugyanis szerinte csakis a tudományos közösség szűrőjén keresztül történhet. Empíria és társadalmi értékítélet egyaránt szükséges hozzá, azaz Poppert idézve: "A tudományos objektivitás a tudományos módszer interszubjektivitásaként írható le." Ezzel Bourdieu beáll azoknak a sorába, akiket a tudományháborúk vitája - nem meglepő módon - arra indít, hogy valamiféle köztes megoldást keressenek, vagy a vitakérdéseket próbálják átdefiniálni. Így kerül végül szerzőnk egy hajóba az oly sokat kritizált Latourral, aki éppúgy az objektív-szubjektív dichotómia meghaladásán, az egyéni cselekvés tágabb keretek közé emelésén (Actor-Network Theory, cselekvő-hálózat elmélet) munkálkodik, ahogy Bourdieu a maga mezőelméletével. (Nem véletlen, hogy mindketten eljutnak a kanti a priori kritikájához, és saját, univerzalisztikus színezetű elméletükkel helyettesítik azt.)
A folytatásban - egy következő bejegyzésben - a könyv utolsó fejezetével foglalkozom, hiszen az egy, a fentitől némileg eltérő kérdést, a társadalomtudomány önreflexiójának kérdését feszegeti.

1 komment

Címkék: bourdieu tudomány tudománya

A bejegyzés trackback címe:

https://tudhab.blog.hu/api/trackback/id/tr1133635

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.