HTML

Ez van itt

Tudománykritikusok vitája a tudomány védelmezőivel. Realizmus kontra relativizmus és konstruktivizmus, modern kontra posztmodern. Kiindulásnak olvasd el az első bejegyzést!

Boghossian szélmalomharca

2007.08.30. 17:38 :: tomoceusz

Eddig jórészt természet- és társadalomtudósokról írtam a tudományháborúk vitája kapcsán, a harmadik nagy csoport, a filozófusok még nem kaptak szót.
Elnagyolva a következő képet alkothatjuk e három érintett fél belső kohézióját illetően: A természettudósok egységes álláspontot, az objektív valóság létezésébe vetett, feltétel nélküli hitet, a színtiszta realista meggyőződést képviselik. A relativizmus a köreikben olyan, mint a fehér holló. Épp ezért csapott le Sokal cikkére annak idején a Social Text - vesztére. (Bruce Robbins, a Social Text egyik szerkesztője írt egy végül meg nem jelentetett cikket a Sokal-tanulmány leleplezése után, amelyben elismeri, hogy a természettudósok nem döngetik a kapujukat, hogy náluk publikálhassanak.) Másfelől a mindennapi munkájuknak élő természettudósok túlnyomó többsége a botrány kirobbanásáig nem is érzékelte, hogy támadásnak lenne kitéve - a politikai támadások talán feltűntek nekik, de a társadalomtudósok, posztmodern filozófusok episztemológiai alapon indított kritikáját egészen biztosan nem hallották meg.
A második csoport a társadalomtudósoké, akikről persze szintén elmondható, hogy többségében nem ezzel a témával foglalkoznak, de berkeiken belül mégis kialakultak olyan irányzatok, amelyek többé vagy kevésbé a tudomány vizsgálatát tűzték ki célul (a tudásszociológia kevésbé, a tudományszociológia többé, aztán a science studies vagy a science and technology studies meg igazán). Az érdekeltek álláspontja azonban itt korántsem olyan egységes, mint a természettudományokon belül. Ezért a társadalomtudomány tudománykritikai ágának nemcsak a tudomány visszavágásával, hanem saját területéről érkező támadásokkal szemben is meg kell védenie álláspontját (lásd pl. a korábban ismertetett kritikát Bourdieu-től).
A harmadik, eddig kimaradt csoport épp ilyen megosztott. Egyfelől a filozófia posztmodern irányzata a relativista tudománykritikai eszmei hátterét biztosítja, másfelől a posztmodernt elutasító filozófusok természetesen a rá alapozott tudománykritikát is bírálják.
1998-ban egy, az indianai egyetemen oktató tudománytörténész és -filozófus, Noretta Koertge egy tanulmánykötetet szerkesztett, amelynek gerincét filozófuskollégáktól származó cikkek teszik ki (pontosan a szerzők fele filozófus, a többiek természettudósok). A kötetben igyekeznek helyreállítani a filozófusok megtépázott becsületét, felhívni a figyelmet arra, hogy nem minden filozófus posztmodern, és általában is igyekeznek rávilágítani arra, mennyire gyenge lábakon áll a science studies. Maga a könyv címe is erre utal: A homokra épült ház (A House Built on Sand).
A könyvből most egy cikket ragadok ki, amely a korábban idézett középutas kísérletek után könnyű prédának ígérkezik, hiszen nagyon határozottan realista alapokon íródott, és a Sokal-tanulmány alapján meglehetősen messzemenő következtetéseket von le.
Paul A. Boghossian, a cikk szerzője, arra vállalkozik, hogy elmagyarázza nekünk, mik is a Sokal-tréfa tanulságai. Három nagyon erős állítással indít: először is azzal, hogy napjaink akadémiai életében "megkérdőjelezhető koherenciájú relativista nézetek" terjedtek el, másodszor azzal, hogy ezek a relativista nézetek káros hatással vannak a tudományos színvonalra, tágabb értelemben véve pedig intellektuális igényességünkre, végül pedig azzal, hogy mindezeket politikai (jobboldali) kötődés nélkül állítja. Míg, teszem hozzá, a relativista posztmodernek tudománykritikája mögött - ahogy sokan mások - ő is baloldali, marxista nézeteket vél felfedezni.
Álljunk is meg itt egy szóra, mielőtt belemélyednénk Boghossian további érveibe. Utóbbi tételét érdemes pontosan kifejteni. Hagyományosan (a 60-as évektől, különösen pedig '68-tól) a posztmodern filozófiához baloldali politikai nézeteket szokás társítani. A párizsi diáklázadások mögötti szellemi mozgatóerőket nézve ez nem is alaptalan. Ezt az összefüggést azonban fordítva is igaznak tartják: minden, ami posztmodern, ami relativista, az nemcsak hogy baloldali, de - ami még lényegesebb - politikai célzatú. Ez azért különösen fontos, mert egy tudományos álláspont bizonyított politikai felhangja óhatatlanul is diszkreditálja az álláspont tudományos tartalmát is. Ugyanez persze visszafelé is érvényes: a tudományt védelmező realistákat könnyen érheti a konzervativizmus, a megszerzett hatalmi pozíció, a status quo öncélú védelmének a vádja. Ezért akinek sikerül rásütni a másikra a politizálás szégyenbélyegét úgy, hogy közben ő maga "tiszta" tud maradni, az jelentős helyzeti előnyt élvezhet a tudományos közösségen belüli viták során. (Más kérdés a nyíltan politikai viták terepe.) Ahol ontológiai-episztemológiai kérdésekről van szó, ott semmi keresnivalója a politikának. Ezért fontos Boghossian számára, hogy önmagát politikamentesnek, míg a másik oldalt politikai szándéktól vezéreltnek mutassa be.
Ezt követően a szerző röviden összefoglalja a Sokal-cikk lényegét, és arra a népszerű következtetésre jut, hogy a relativista tudománykritikusok, a science studies művelőinek fogalmuk sincs, mit bírálnak, nem értenek a természettudományokhoz (árnyaltabb képhez lásd pl. Philip Kitcher cikkét ugyanabban a kötetben).
Ennek alátámasztására egy bekezdést idéz Sokal cikkéből, amelyről úgy tartja, hogy értelmetlen és téves állításokkal van tele, és ezt egy felkészült szerkesztőnek észre kellett volna vennie. Következtetése: "a Social Text szerkesztői Sokal esszéjének több mondatáról sem tudták, hogy mit jelentenek; és nem is érdekelte őket."
Nézzük meg röviden, mit is tartalmaz az ominózus bekezdés, és hol bicsaklik meg Boghossian szerint:
"Ahogy a liberális feministák gyakran megelégszenek a törvény előtti és társadalmi egyenlőség minimális célkitűzésével és a szabad választás [pro-choice] mellett kötelezik el magukat, úgy a liberális (és néhány szocialista) matematikusok gyakran megelégszenek azzal, hogy az uralkodó  Zermelo-Fraenkel keretrendszeren belül maradjanak (amely, 19. századi eredetéhez hűen, már tartalmazza az egyenlőség axiómáját), amelyet csak a választás axiómájával egészítenek ki. De ez a keret meglehetősen szűkös egy felszabadító matematika számára, ahogy azt Cohen már régen, 1966-ban bebizonyította."
Eddig a Sokal-idézet, innen pedig kövessük Boghossian elemzését. Azzal nyit, hogy a matematikában az egyenlőségi és a választási axióma nem azt jelenti, mint a politikában, vagyis - ezt már én teszem hozzá - a természettudományok nem szolgálhatnak elméleti háttérül ideológiai, politikai, filozófiai nézetekhez. Itt a már idézett weinbergi érvelés köszön vissza, ám ahogy láttuk, Weinberg visszakozott ebből a pozícióból, különbséget téve implikáció és inspiráció között, és elismerte, hogy bizonyos természettudományos tézisek inspirálhatnak természettudományon kívüli elméleteket is. Boghossian is érzi, hogy nem érdemes nagyon feszegetnie a témát, mert hirtelen át is ugrik a második mondatra, amelyben arra hívja fel a figyelmet - valószínűleg jogosan -, hogy Cohennek semmi köze a Zermelo-Fraenkel elmélethez. Így tehát ennek az idézetnek az elemzése a természettudósok számára nem túl hízelgő döntetlenre végződik.
A folytatásban Boghossian "vezető folyóirat"-nak nevezi a Social Textet, és felháborodik azon, hogy jelentethettek meg egy ilyen, ténybeli tévedésektől hemzsegő cikket. Az első kérdés itt az, hogy valóban olyan meghatározó tudományos folyóirat-e a Social Text. Groteszk módon maga Boghossian is tudja a választ: nem. Egy bekezdéssel később ugyanis már a szerkesztők (Andrew Ross és Bruce Robbins) szavait idézi, akik a Social Textet mint nem ellenőrzött, politikai véleményeket és kulturális elemzéseket publikáló kiadványt definiálják. Boghossian ezt nem is vonja kétségbe, csupán hozzáteszi, hogy még egy ilyen folyóiratnak is adnia kellene arra, hogy értelmes cikkeket publikáljon. Ha ebben igaza is van, az ellen nem tiltakozik, hogy a korábban vezető folyiratként aposztrofált Social Textből egy pillanat alatt nem szigorú tudományossággal szerkesztett lapocska váljék. Ahhoz pedig ismét csak egy bekezdést kell várnunk, hogy e kis folyóiratban elkövetett bakiból az egész (társadalom)tudományos, akadémiai életre jellemző hozzá nem értésre következtessen mindenféle további bizonyíték nélkül. (Érdemes megjegyezni, hogy maga Sokal ennél sokkal óvatosabban és szerényebben elemzi cikke következményeit ugyanebben a kötetben. Fontos továbbá, hogy ha maga Boghossian nem is támasztja alá ezt az általánosítást, más szerzők megteszik ezt helyette, méghozzá meglehetősen meggyőzően - lásd pl. az Intellektuális imposztorokat, a Higher Superstitiont vagy épp a The House Built on Sand egyes cikkeit.)
Boghossian ezek után a posztmodern címke alatt foglalja össze a tudományra káros, megalapozatlan nézeteket, és a vitában mindkét oldalon oly sokszor használt fegyverhez nyúl: saját térfelén a nyitott gondolkodást veszi észre, amennyiben úgy látja, hogy a tudósok nagyon is tisztában vannak megismerésük társadalmi korlátaival, a másik oldalon azonban különbséget tesz historicizmus és posztmodernizmus között, azt állítva, hogy míg az előbbi érintetlenül hagyja az objektív, igazolt tényeket mint tudományos végcélt, addig utóbbi a maga relativizmusával nemcsak azt állítja, hogy a célhoz vezető út rögös és társadalmi gyökerű akadályokkal tarkított, hanem hogy maga a cél sem létezik, legalábbis nem egyes számban. Ez a posztmodern gondolkodás pedig minden, csak nem nyitott. Egyértelműen politikai szándékot tulajdonít neki, amennyiben az a tudományt hatalmi harcnak nyilvánítja, és csupán az alternatív világmagyarázatok elnyomásának eszközeként tekint rá. Ez a leegyszerűsítés különösen egy olyan kötetben szembeszökő, amely nem általában a posztmodern, hanem kifejezetten a science studies kritikai elemzésére született. Mert az igaz, hogy bizonyos posztmodern irányzatok nyíltan politikai irányultságúak, de korántsem mindegyik, és erre épp a science studieson belül lehet jó példákat találni. Ez a leegyszerűsítés épp annyira járul hozzá a vita mesterséges életben tartásához, mint a másik oldal szélén megnyilvánuló azon vélemény, amely szerint a természettudomány csakis saját világértelmezését, objektív világképét hajlandó elfogadni.
A cikk folytatásában épp erről esik szó: Boghossian - egy New York Times-cikk apropóján - összeveti a zunik mítoszainak igazságértékét a tudományos ismereteinkével. A kérdés pedig, amiben a felek összecsapnak az, hogy az amerikai őslakos populáció hogyan és mikor került a kontinensre. A zunik mitikus világképe szerint mindig is ott éltek, amióta őseik a föld mélyén lakozó szellemek világából a felszínre emelkedtek. Az archeológusok ezzel a mesebeli nézettel szemben azt a kiábrándító, ám tudományosan megalapozott álláspontot teszik magukévá, hogy az amerikai kontinenst a Bering-szoroson keresztül érkező ázsiaiak népesítették be mintegy tízezer évvel ezelőtt. A posztmodern, relativista felfogás szerint a zuniknak épp annyira igazuk van, nézetük épp annyira érvényes, mint az archeológusoké. Boghossian ezt a tézist három részre bontva támadja, aszerint hogy mit értünk egy nézet érvényességén.
Ha az érvényesség az állítás igazságát jelenti (Boghossian nem definiálja az igazság fogalmát, de valószínűleg a tudomány által preferált, objektív valóságnak való megfelelést érti rajta), akkor nem lehet egyszerre két ellentétes állítás igaz. Az a posztmodern érvelés pedig, hogy de igenis lehet, mert mindkettő a maga szempontjából igaz, a posztmodern számára elfogadhatatlan állapothoz vezet, hiszen ezzel az erővel azt is el kell ismerniük, hogy a realizmusnak ugyanolyan létjogosultsága van, mint a relativizmusnak. Márpedig a relativizmus lényegéhez - Boghossian szerint - hozzátartozik a realizmus tagadása. Ráadásul szerzőnk a "adott nézőpontból igaz" relativista tételt csupán a hit egy nagyképű megfogalmazásának tartja.
Boghossian itt a relativizmus öncáfolatának klasszikus érvét használja fel, amely azonban elégtelen. Szerzőnk azért eshet bele ebbe a csapdába, mert képtelen a relativista filozófiát elválasztani az ebből a filozófiából táplálkozó politikai nézetektől, és mert amíg saját táborának következetesen egy "puha" nézetet tulajdonít (lásd a tudományok társadalmi viszonyok általi befolyásoltságának bizonyos fokú elfogadását), addig az ellenfélnek csak a legradikálisabb nézeteit hajlandó észrevenni. A relativizmus elfogadása csak ilyen szemmel lehet ugyanis a realizmus teljes tagadása. A relativizmus azonban csupán politikai téren harcol a realizmussal, filozófiai síkon egy olyan, nagyobb egészként definiálja magát, amelynek könnyen és problémamentesen lehet része a realizmus is, ugyanúgy, ahogy a zuni mitológia. (Más kérdés, hogy sok relativista hibát követ el, amikor vitába száll a realizmus relativizmustagadásával, hiszen saját, minden nézetet megengedő és elfogadó szabályai alól képeznek ilyenkor - nem megengedhető módon - kivételt. Megint más kérdés, hogy a következetes relativizmus milyen gyakorlati problémákat vet fel: annak a kérdését, hogy állíthatunk-e ezek után bármit is.)
Ha az érvényesség az állítás bizonyítottságát jelenti, akkor Boghossian szerint az archeológusok verziója sokkal jobb helyzetben van, mint a zuniké. Itt a posztmoderneknek azt kell állítaniuk, hogy mindkét állítás egyformán bizonyított, ha mindkettőre a saját bizonyítási eljárását alkalmazzuk. Vagyis - általánosítva - minden állítás egyformán bizonyított. Viszont ha minden állítás egyformán bizonyított - és így igaz -, akkor azt az állítást is igazolva láthatjuk, hogy nem minden állítás egyformán igazolt. Így aztán a posztmoderneknek el kell ismerniük, hogy az igazolással kapcsolatos nézeteik nem jobbak, igazabbak, mint a realistákéi. Márpedig - fogalmazza meg Boghossian a relativizmus képzeletbeli szélén állók álláspontját - a posztmodernek úgy tartják, hogy az ő nézeteik igenis igazabbak.
Itt tehát ismét az előző érvnél felhasznált taktika köszön vissza. Mondanom sem kell, hogy a relativizmusnak nem elengedhetetlen tartozéka, hogy önmagát a realizmusnál igazabbnak tartsa. Más szóval a relativizmus készséggel elismeri - saját szabályai szerint nem is tehet mást -, hogy nem jobb a realizmusnál, és ez nem vezet önmaga megsemmisítéséhez. Boghossian a szokásos játékot űzi: önmagát a szerény, korlátozott érvényességre igényt tartó realista felfogás képviselőjének tekinti, ugyanakkor azt feltételezi, hogy a relativisták be akarják őket kebelezni. Bizonyára vannak olyan relativisták, akik így gondolkodnak, ahogy vannak olyan realisták is, akik épp a relativistákat akarják felfalni. Relativista oldalon - Boghossian-módra - belőlük szokás általánosítani. Így aztán mindkét fél a legjobb szándékot tulajdonítja önmagának, és a legrosszabbat a másiknak.
A legérdekesebb azonban az érvényesség harmadik lehetséges értelmezése: ekkor a zuni mitológia és az archeológusok álláspontjának egyenrangúsága mögött az az indok áll, hogy a tudomány és a mitológia más célokat szolgál, más szükségletet elégít ki - a maga területén mindegyik kiválóan működik. Boghossian szerint azonban ez az értelmezés nem érinti a lényegi kérdést, ugyanis ha így is áll a dolog, az nem segít a posztmodernizmuson, hiszen ekkor a zuni mitológia nem mint a realista világértelmezés konkurenciája jelenik meg, azaz nem a valóság egy pontos és hiteles leírását kívánja adni, és így nem is cáfolja a tudomány objektív helyességét.
Itt látszik leginkább, hogy Boghossian számára a posztmodern relativizmus fő célja a tudományos objektivizmus megsemmisítése. Ha ezt nem teszi meg, akkor a relativizmust máris cáfoltuk. Holott a relativizmus korántsem a realizmus cáfolatáról szól, hanem arról, hogy az objektív valóság mellett más világértelmezéseknek is helyet kell kapniuk. Vagyis a relativizmus nem követel magának nagyobb szeletet a világból, mint Boghossian "gyenge" realizmusa:
"A realizmus nem kötelezte el magát amellett a nézet mellett, hogy csak egyetlen nyelv [vocabulary] létezik, amellyel objektív igazságokat kifejezhetünk; csupán amellett a gyengébb állítás mellett kötelezte el magát, amely szerint ha egyszer kiválasztottunk [specified] egy nyelvet, akkor már objektív módon megítélhető, hogy az abba a nyelvbe ágyazott feltevéseink igazak vagy hamisak."
Bámulatos, hogy mennyire relativista ez a "gyenge" realizmus.
Látható, hogy amennyiben nem osztjuk Boghossiannak azt a nézetét, hogy a relativizmus célja a realizmus cáfolata, akkor szerzőnk mindhárom érve alól könnyedén kicsúszik a talaj. Ahhoz, hogy ezt a feltevést életben tartsa, Boghossiannak folyamatosan hivatkoznia kell a relativizmusra építő politikai irányzatokra, és úgy érzi, hogy ha rámutat arra, hogy ezek a politikai irányzatok bizony politikai eszközökkel élnek, akkor a mögöttük húzódó filozófia is szükségképpen téves - ez pedig egy klasszikus non sequitur tévkövetkeztetés.

Szólj hozzá!

Címkék: boghossian a house built on sand social text

A bejegyzés trackback címe:

https://tudhab.blog.hu/api/trackback/id/tr78153113

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.