Az első bejegyzésben vázolt Sokal-cikk kapcsán jöttek a reakciók mindkét oldalról. Most a Nobel-díjas Steven Weinberg The New York Review of Books hasábjain megjelent, Sokal's Hoax című cikkéről, és annak visszhangjáról fogok írni.
Weinberg alaptétele, hogy a fizika törvényeiből sem kulturális, sem politikai, sem filozófiai következmények nem származnak - ellentétben a konstruktivista, relativista állásponttal. Az eredeti cikkben nagyon határozottan, de támadható módon fogalmaz - amit kritikusai ki is használnak -, ezért viszontválaszában pontosít: a fizika törvényei nem implikálnak (de inspirálhatnak) társadalmi következményeket. Azaz például a kvantummechanika törvényeiből nem vezethető le a szabad akarat, ahogy azt némelyek állítják. Lehet párhuzamokat vonni a két dolog között, használhatjuk a tudományos eredményeket metaforaként, de a tudományos tételekből csak tudományos tételek következnek. Weinberg ír ugyan a tudomány társadalomra gyakorolt hatásáról (a mennydörgést és villámlást nem tulajdonítjuk már isten haragjának), de ez számára csak mellékhatás.
Weinberg kritikusai ezt a dualista nézetet támadják leginkább, a tudomány és a kultúra kettéválasztását, de a vitából számomra csak az derül ki, hogy mindkét fél tudja, hogy elbeszélnek egymás mellett, azt is tudják, hogy hol, mégis csinálják.
A következők miatt gondolom ezt: Weinberg azt hangoztatja, hogy a tudomány az objektív, fizikai valóság törvényeit kutatja, se többet, se kevesebbet. Hogyan értelmezik ezt bírálói? Úgy, hogy Weinberg - és a természettudósok - szerint kizárólag a fizikai valóság létezik. Pedig nem vitatja, hogy a fogtündér bizonyos szempontból valóságos, csupán annyit állít, hogy a tudományt ez nem érdekli.
Mit mondanak ezzel szemben a relativisták/konstruktivisták? Hogy a tudományos valóságfelfogáson kívül más valóságértelmezéseknek is létjogosultságot kell kapniuk. Hogyan értelmezi ezt Weinberg és a természettudósok? Hogy a relativisták tagadják az objektív valóság létezését.
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy mindkét táborban vannak szép számmal olyanok, akik a radikális álláspontot képviselik (csak az objektív valóság létezik kontra az objektív valóság egyáltalán nem létezik), de a Weinberg cikk vitájában úgy tűnik, mintha mindkét fél a saját területén megengedőbb, liberálisabb, toleránsabb álláspontot képviselne a másik fél nézeteivel kapcsolatban, ugyanakkor a legmerevebb, legszélsőségesebb nézeteket általánosnak tekinti a másik oldalon. Így egyszerre van könnyű dolguk, és egyszerre beszélnek el egymás mellett.
Ha megpróbálunk a felek helyett konszenzust találni, akkor megláthatjuk, hogy ez nem is olyan nehéz. A tudomány területén csak a tudományos módszerek elfogadottak és csak az objektív valóság számít. Ez azonban nem valamilyen bizonyított világértelmezésből következik, hanem definíciószerűen. Épp ettől tudomány a tudomány. Ugyanakkor mindez nem jelenti azt, hogy a világ értelmezésére csak a tudomány jogosult. Más megismerési formák (pl. a vallás) éppolyan legitimek lehetnek, így az egyik kritikus, M. Norton Wise által hiányolt multiplicitás, a többféle, párhuzamosan érvényes álláspont létezésének elismerése nem ütközik akadályba. A tudománynak azonban jogos az az önvédelmi szándéka, hogy a saját portáján rendet tartson. Ahogy a vallás sem engedi át a teret a tudományos módszereknek saját berkein belül, úgy erre a tudomány sem kényszeríthető.
Érdekesebb kérdés ennek a vitának a szociológiai vetülete. Ha a békés egymás mellett élés - a szélsőséges álláspontok létezése ellenére - ily módon könnyedén megteremthető, akkor miért élő nagyon is ez a vita? Mert a szélsőségesek életben tartják? Ha igen, milyen érdekük fűződik ehhez az életben tartáshoz? És mennyiben szól ez a vita társadalmi pozíciók megszerzéséről, azaz politikáról? Ma, amikor - a botlások ellenére - a tudomány diadalmenetének korát éljük, nem meglepő, hogy vannak csoportok, eszmék, amelyek irigylik ezt a sikert, és a tudomány pozíciójára áhítoznak. A vallás régi dicsőségét sírja vissza, a New Age ezoterikus áramlatai egy olyan jövőről ábrándoznak, ahol a fizika és a metafizika laza racionalitással kombinált elegye válik uralkodóvá. De ugyanígy: a tudománynak - társadalmi pozíciója megtartásához - nem érdeke, hogy megálljon annál a - még védhető - pozíciónál, hogy a saját területére nem enged más világértelmezéseket. Tovább kell mennie, és abszolút értelemben is diszkreditálnia kell a hegemóniáját veszélyeztető gondolatokat. Vagyis elméletileg lehetnek éppen alternatív világfelfogások, de azért inkább csak ne legyenek.
Weinberg alaptétele, hogy a fizika törvényeiből sem kulturális, sem politikai, sem filozófiai következmények nem származnak - ellentétben a konstruktivista, relativista állásponttal. Az eredeti cikkben nagyon határozottan, de támadható módon fogalmaz - amit kritikusai ki is használnak -, ezért viszontválaszában pontosít: a fizika törvényei nem implikálnak (de inspirálhatnak) társadalmi következményeket. Azaz például a kvantummechanika törvényeiből nem vezethető le a szabad akarat, ahogy azt némelyek állítják. Lehet párhuzamokat vonni a két dolog között, használhatjuk a tudományos eredményeket metaforaként, de a tudományos tételekből csak tudományos tételek következnek. Weinberg ír ugyan a tudomány társadalomra gyakorolt hatásáról (a mennydörgést és villámlást nem tulajdonítjuk már isten haragjának), de ez számára csak mellékhatás.
Weinberg kritikusai ezt a dualista nézetet támadják leginkább, a tudomány és a kultúra kettéválasztását, de a vitából számomra csak az derül ki, hogy mindkét fél tudja, hogy elbeszélnek egymás mellett, azt is tudják, hogy hol, mégis csinálják.
A következők miatt gondolom ezt: Weinberg azt hangoztatja, hogy a tudomány az objektív, fizikai valóság törvényeit kutatja, se többet, se kevesebbet. Hogyan értelmezik ezt bírálói? Úgy, hogy Weinberg - és a természettudósok - szerint kizárólag a fizikai valóság létezik. Pedig nem vitatja, hogy a fogtündér bizonyos szempontból valóságos, csupán annyit állít, hogy a tudományt ez nem érdekli.
Mit mondanak ezzel szemben a relativisták/konstruktivisták? Hogy a tudományos valóságfelfogáson kívül más valóságértelmezéseknek is létjogosultságot kell kapniuk. Hogyan értelmezi ezt Weinberg és a természettudósok? Hogy a relativisták tagadják az objektív valóság létezését.
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy mindkét táborban vannak szép számmal olyanok, akik a radikális álláspontot képviselik (csak az objektív valóság létezik kontra az objektív valóság egyáltalán nem létezik), de a Weinberg cikk vitájában úgy tűnik, mintha mindkét fél a saját területén megengedőbb, liberálisabb, toleránsabb álláspontot képviselne a másik fél nézeteivel kapcsolatban, ugyanakkor a legmerevebb, legszélsőségesebb nézeteket általánosnak tekinti a másik oldalon. Így egyszerre van könnyű dolguk, és egyszerre beszélnek el egymás mellett.
Ha megpróbálunk a felek helyett konszenzust találni, akkor megláthatjuk, hogy ez nem is olyan nehéz. A tudomány területén csak a tudományos módszerek elfogadottak és csak az objektív valóság számít. Ez azonban nem valamilyen bizonyított világértelmezésből következik, hanem definíciószerűen. Épp ettől tudomány a tudomány. Ugyanakkor mindez nem jelenti azt, hogy a világ értelmezésére csak a tudomány jogosult. Más megismerési formák (pl. a vallás) éppolyan legitimek lehetnek, így az egyik kritikus, M. Norton Wise által hiányolt multiplicitás, a többféle, párhuzamosan érvényes álláspont létezésének elismerése nem ütközik akadályba. A tudománynak azonban jogos az az önvédelmi szándéka, hogy a saját portáján rendet tartson. Ahogy a vallás sem engedi át a teret a tudományos módszereknek saját berkein belül, úgy erre a tudomány sem kényszeríthető.
Érdekesebb kérdés ennek a vitának a szociológiai vetülete. Ha a békés egymás mellett élés - a szélsőséges álláspontok létezése ellenére - ily módon könnyedén megteremthető, akkor miért élő nagyon is ez a vita? Mert a szélsőségesek életben tartják? Ha igen, milyen érdekük fűződik ehhez az életben tartáshoz? És mennyiben szól ez a vita társadalmi pozíciók megszerzéséről, azaz politikáról? Ma, amikor - a botlások ellenére - a tudomány diadalmenetének korát éljük, nem meglepő, hogy vannak csoportok, eszmék, amelyek irigylik ezt a sikert, és a tudomány pozíciójára áhítoznak. A vallás régi dicsőségét sírja vissza, a New Age ezoterikus áramlatai egy olyan jövőről ábrándoznak, ahol a fizika és a metafizika laza racionalitással kombinált elegye válik uralkodóvá. De ugyanígy: a tudománynak - társadalmi pozíciója megtartásához - nem érdeke, hogy megálljon annál a - még védhető - pozíciónál, hogy a saját területére nem enged más világértelmezéseket. Tovább kell mennie, és abszolút értelemben is diszkreditálnia kell a hegemóniáját veszélyeztető gondolatokat. Vagyis elméletileg lehetnek éppen alternatív világfelfogások, de azért inkább csak ne legyenek.