"Az akadémiai értelmiség körében - bár explicit módon csak ritkán válnak láthatóvá - évtizedek óta tartják magukat bizonyos feltevések a különböző tudományterületek episztemológiai rangsoráról. A kiinduló szabály az, hogy az egzakt tudósok [hard scientists] megbízható, koherens teóriákká összeálló tudást hoznak létre. A történészekkel kapcsolatban az a felfogás, hogy megbízható, tényszerű tudást hoznak létre (már ameddig nem ütik az orrukat metodológiai kérdésekbe), amit azonban gyakran bizonyíthatatlan és haszontalan spekulációkkal vegyítenek. A közgazdaságtannak szigorú a módszertana, de feltevései a valódi világ komoly, gyakorta végzetes leegyszerűsítései. A társadalomtudomány többi területén impresszionista leírási módszerek és szubjektív hermeneutika uralkodik, néha gondosan kidolgozott statisztikába csomagolva. Minél elméletibbek a társadalomtudósok, annál kevesebb tiszteletet kapnak. Végül az irodalomkritikára úgy tekintenek, mint a műértés igen magas fokára, amely talán érdekes és értékes, de reménytelenül szubjektív, így az episztemológiai versenyben nem indulhat.
Annak eldöntése, hogy mennyire igazolt vagy abszurd ez a hagyomány, túlmutat vizsgálódásunk körén. A lényeg, hogy több mint egy évszázada létezik, függetlenül attól, hogy elnökök, igazgatók, kancellárok és dékánok mennyire tagadják. A belőle származó sértődöttség felgyülemlett. Így aztán nem meglepő, hogy a tudomány mai kritikusai között az elméleti  társadalomtudósok és a hivatásos irodalomkritikusok vannak többségben. Korunk tudománykritikusai a magaslati pozíció visszaszerzésére törekszenek, azt állítva, hogy a társadalomelmélet és az irodalmi analízis a tudományéval megegyező episztemológiai erőt képvisel."