Egyszer régen, réges régen, valamikor a tudományháborúk elején egy Jean Bricmont nevű elméleti fizikus a már többször említett Alan Sokallal írt egy könyvet, amely nagyon hasonló célokat tűzött ki, mint néhány évvel azelőtt a - szintén már idézett - Higher Superstition. Azaz meg akarta mutatni, mennyire értelmetlen és tarthatatlan a tudománykritikusok tudománykritikája. Bricmont-ék a hangsúlyt a francia posztmodernre helyezték, de azért mások is kaptak bőven az áldásból. A könyv - amelynek címe Intellektuális imposztorok, és magyarul is olvasható - legalább akkora siker lett, mint Sokal cikke, és sokak számára a vita lezárását és a természettudományos álláspont látványos győzelmét jelentette.
Pedig a csont még korántsem volt lerágva. Például maga Bricmont szükségét érezte, hogy 1997 végén a Physics Worldben rövid cikket közöljön, amelyben összefoglalja, mi a lényege a tudománykritika kritikájának.
Békülékeny hangnemben indítva elismeréssel adózik a science studies mérsékelt irányzatainak, majd a tudásszociológia erős programját veszi célba. Pontosan nem tudni, miért pont azt. Kiindulásként különbséget tesz filozófiai és módszertani relativizmus között. Az előbbin leginkább konstruktivizmust ért - az úgynevezett igazságok társadalmi nézőponttól függnek, viszonylagosak; ami igaz nekem, nem igaz neked -, és létjogosultságát hallgatólagosan elismeri, ugyanakkor irrelevánsnak tartja. Ez egy fontos pont, hiszen érdekes érvet hoz fel az állítása mellett:
Ami a módszertani relativizmust illeti, azt Bricmont az erős program szimmetriaelvével azonosítja (az erős program négy alapelvre épül, lásd az előző linket). A szimmetriaelv lényege, hogy az igaznak és a hamisnak bizonyuló tudományos tételek létrejötte ugyanolyan magyarázatot igényel (a természettudományok felfogása szerint az igaz állításokat az objektív valósághoz való illeszkedés "igazolja", így azoknak nincs szükségük további, pl. társadalmi okokra, ellentétben a hamis tézisekkel). Mivel a hamis tételek mögött nem állhat egy objektív valóság, a szimmetrikus magyarázatokat másutt, az erős program szerint társadalmi szinten kell keresni.
Ezt az elvet bírálva Bricmont a newtoni és darwini elméleteket hasonlítja össze az asztrológiával. Véleménye szerint előbbiek létrejötte magyarázható történelmi és társadalmi körülményekkel, de - és ez a fontos - a magyarázat nem lehet teljes az elméleteket igazoló tudományos bizonyítékok figyelembe vétele nélkül. Az asztrológia esetében azonban tudományos bizonyítékokról nem beszélhetünk, ám az ennek ellenére létezik, hisznek benne, igaznak tartják. Azaz a tudományos tényekhez kell valami olyasmi is, ami a nem tudományos tételekhez nem szükséges: az objektív valósággal való egybeesésről szóló tudományos bizonyíték.
Itt azonban Bricmont nem tesz különbséget objektív valósággal való egybeesés és az arról szóló tudományos bizonyíték között, azaz tényleg félreteszi a filozófiai relativizmust. Márpedig sok tudományszociológus épp a tudományos bizonyítékok társadalmi konstruáltságát állítja, vizsgálja, azaz - Bricmont feltételezésével ellentétben - nem tudományos, hanem nagyon is filozófiai alapokról indít támadást, a filozófiai relativizmus számukra nagyon is releváns.
Ezek után Bricmont még röviden taglalja azt a kérdést, hogy mennyire kell a tudományt vizsgáló szociológusnak értenie a tudományhoz, és egy kellemesen langyos álláspontra jut: legalább valamelyest.
Harry Collins - mint érintett - 1998 áprilisában válaszolt Bricmont-nak, és utóbbi kérdésen rágódott sokat. Mennyire kell ismernie a szociológusnak a (természet)tudományt? Érvelésének lényege egyfajta historicista felfogás: a tudománytörténetet vizsgálva nem vehetjük figyelembe azt a tudást, amivel a mi korunk rendelkezik, hanem az adott korszakba, az adott kutatók, tudósok helyzetébe és körülményei közé kell képzelnünk magunkat. Vagyis ha helyesen akarjuk leírni azt, hogy mi igaz és mi hamis a tudományban egy adott időben, akkor csak azt szabad figyelembe vennünk, amit az adott időben igaznak vagy hamisnak gondoltak. Nem lehetünk utólag okosabbak. Azaz ha van is objektív igazság, nem az a lényeg, hanem hogy - igazságtartalmuktól függetlenül - miként, milyen társadalmi folyamatok révén jutottak el egyik vagy másik állításhoz egyesek és mások. Collins az efajta vizsgálat felsőbbrendűségét azzal indokolja, hogy rövid távon (ami akár fél évszázadot is jelenthet) a legtöbb tudományos kérdésben nincs teljes egyetértés, maximum domináns elméletek léteznek. A tudomány - a működésben lévő tudomány - konkurens elméletek csatájából jön létre, és e mindennapi tudomány vizsgálatában ezért nincs helye az objektív valósággal való, minden kétséget kizáró egybeesésre hivatkozásnak. Vagyis amit Bricmont metodológiai relativizmusnak nevez - az erős program szimmetriaelve - a tudomány valódi arcának jobb megismeréséhez vezet.
Collins érvelésében nem találni igazán választ arra a bricmont-i érvre, hogy a newtoni elméletben kell még valami más is legyen a társadalmi tényezőkön kívül, valami, ami az asztrológiából hiányzik. A tudományos módszernek ugyanis épp az a lényege, hogy a zavaró tényezőket (pl. a társadalmi hatásokat) kiszűrje, és a végén még maradjon fenn valami a szűrőn. Ha marad ilyen valami, akkor sikerült tudományos felfedezést tennünk, és ez a valami definíciószerűen nem társadalmi magyarázat, mérési hiba stb. Ha nem marad, akkor lehetséges csak, hogy a társadalmi magyarázatok elégségesek, viszont akkor - ismét csak definíciószerűen - nem is beszélhetünk tudományos elméletről. Vagyis az erős program szimmetriatézisével az a helyzet, hogy ha igaza van, akkor a tudomány - ahogy azt a természettudósok definiálják - nem is létezik. Nincsenek igaz (objektív igazságot tartalmazó) tézisek, csak igaznak tartottak. Ezt azért elég nehéz mondjuk egy fizikusnak lenyelni.
Pedig a csont még korántsem volt lerágva. Például maga Bricmont szükségét érezte, hogy 1997 végén a Physics Worldben rövid cikket közöljön, amelyben összefoglalja, mi a lényege a tudománykritika kritikájának.
Békülékeny hangnemben indítva elismeréssel adózik a science studies mérsékelt irányzatainak, majd a tudásszociológia erős programját veszi célba. Pontosan nem tudni, miért pont azt. Kiindulásként különbséget tesz filozófiai és módszertani relativizmus között. Az előbbin leginkább konstruktivizmust ért - az úgynevezett igazságok társadalmi nézőponttól függnek, viszonylagosak; ami igaz nekem, nem igaz neked -, és létjogosultságát hallgatólagosan elismeri, ugyanakkor irrelevánsnak tartja. Ez egy fontos pont, hiszen érdekes érvet hoz fel az állítása mellett:
"A tudományszociológusok kijelentik, hogy céljuk a tudományos tevékenységek tudományos megértése. Amikor valamiről - legyen az az atom, a gének vagy a társadalom - tudományos elméleteket próbálunk gyártani, félre kell tegyük ezeket a szkeptikus kétségeket (sceptical doubts, sic!), és annak a hitnek az alapján kell cselekednünk, amely szerint a bennünket körülvevő világról érvelés és tapasztalat segítségével tényleges ismereteket szerezhetünk."Vagyis nem azt állítja - mint oly sokan, akik a tudomány védelmére kelnek -, hogy a tudományt csak a tudomány módszereivel lehet bírálni, hanem hogy a tudománykritikusok maguk akarnak a tudományos keretek között maradni. Márpedig ha ott akarnak maradni, annak az a feltétele, hogy a tudomány módszereit alkalmazzák. Azaz a filozófiai relativizmus nem képes a tudomány tudományos elemzésére.
Ami a módszertani relativizmust illeti, azt Bricmont az erős program szimmetriaelvével azonosítja (az erős program négy alapelvre épül, lásd az előző linket). A szimmetriaelv lényege, hogy az igaznak és a hamisnak bizonyuló tudományos tételek létrejötte ugyanolyan magyarázatot igényel (a természettudományok felfogása szerint az igaz állításokat az objektív valósághoz való illeszkedés "igazolja", így azoknak nincs szükségük további, pl. társadalmi okokra, ellentétben a hamis tézisekkel). Mivel a hamis tételek mögött nem állhat egy objektív valóság, a szimmetrikus magyarázatokat másutt, az erős program szerint társadalmi szinten kell keresni.
Ezt az elvet bírálva Bricmont a newtoni és darwini elméleteket hasonlítja össze az asztrológiával. Véleménye szerint előbbiek létrejötte magyarázható történelmi és társadalmi körülményekkel, de - és ez a fontos - a magyarázat nem lehet teljes az elméleteket igazoló tudományos bizonyítékok figyelembe vétele nélkül. Az asztrológia esetében azonban tudományos bizonyítékokról nem beszélhetünk, ám az ennek ellenére létezik, hisznek benne, igaznak tartják. Azaz a tudományos tényekhez kell valami olyasmi is, ami a nem tudományos tételekhez nem szükséges: az objektív valósággal való egybeesésről szóló tudományos bizonyíték.
Itt azonban Bricmont nem tesz különbséget objektív valósággal való egybeesés és az arról szóló tudományos bizonyíték között, azaz tényleg félreteszi a filozófiai relativizmust. Márpedig sok tudományszociológus épp a tudományos bizonyítékok társadalmi konstruáltságát állítja, vizsgálja, azaz - Bricmont feltételezésével ellentétben - nem tudományos, hanem nagyon is filozófiai alapokról indít támadást, a filozófiai relativizmus számukra nagyon is releváns.
Ezek után Bricmont még röviden taglalja azt a kérdést, hogy mennyire kell a tudományt vizsgáló szociológusnak értenie a tudományhoz, és egy kellemesen langyos álláspontra jut: legalább valamelyest.
Harry Collins - mint érintett - 1998 áprilisában válaszolt Bricmont-nak, és utóbbi kérdésen rágódott sokat. Mennyire kell ismernie a szociológusnak a (természet)tudományt? Érvelésének lényege egyfajta historicista felfogás: a tudománytörténetet vizsgálva nem vehetjük figyelembe azt a tudást, amivel a mi korunk rendelkezik, hanem az adott korszakba, az adott kutatók, tudósok helyzetébe és körülményei közé kell képzelnünk magunkat. Vagyis ha helyesen akarjuk leírni azt, hogy mi igaz és mi hamis a tudományban egy adott időben, akkor csak azt szabad figyelembe vennünk, amit az adott időben igaznak vagy hamisnak gondoltak. Nem lehetünk utólag okosabbak. Azaz ha van is objektív igazság, nem az a lényeg, hanem hogy - igazságtartalmuktól függetlenül - miként, milyen társadalmi folyamatok révén jutottak el egyik vagy másik állításhoz egyesek és mások. Collins az efajta vizsgálat felsőbbrendűségét azzal indokolja, hogy rövid távon (ami akár fél évszázadot is jelenthet) a legtöbb tudományos kérdésben nincs teljes egyetértés, maximum domináns elméletek léteznek. A tudomány - a működésben lévő tudomány - konkurens elméletek csatájából jön létre, és e mindennapi tudomány vizsgálatában ezért nincs helye az objektív valósággal való, minden kétséget kizáró egybeesésre hivatkozásnak. Vagyis amit Bricmont metodológiai relativizmusnak nevez - az erős program szimmetriaelve - a tudomány valódi arcának jobb megismeréséhez vezet.
Collins érvelésében nem találni igazán választ arra a bricmont-i érvre, hogy a newtoni elméletben kell még valami más is legyen a társadalmi tényezőkön kívül, valami, ami az asztrológiából hiányzik. A tudományos módszernek ugyanis épp az a lényege, hogy a zavaró tényezőket (pl. a társadalmi hatásokat) kiszűrje, és a végén még maradjon fenn valami a szűrőn. Ha marad ilyen valami, akkor sikerült tudományos felfedezést tennünk, és ez a valami definíciószerűen nem társadalmi magyarázat, mérési hiba stb. Ha nem marad, akkor lehetséges csak, hogy a társadalmi magyarázatok elégségesek, viszont akkor - ismét csak definíciószerűen - nem is beszélhetünk tudományos elméletről. Vagyis az erős program szimmetriatézisével az a helyzet, hogy ha igaza van, akkor a tudomány - ahogy azt a természettudósok definiálják - nem is létezik. Nincsenek igaz (objektív igazságot tartalmazó) tézisek, csak igaznak tartottak. Ezt azért elég nehéz mondjuk egy fizikusnak lenyelni.
