Mit nevezünk tudományháborúknak?
A fogalmat arra a kilencvenes évek közepén fellángolt, és az ezredfordulóra (legalábbis eredeti formáját és hevességét tekintve) nagyjából ki is aludt vita megnevezésére használom (és használják mások is) , amelyben a természettudományok oldaláról elméleti és gyakorlati kritikával illették a filozófiában, a társadalomtudományokban és más mozgalmakban (kreacionizmus, New Age, feministák stb.) egyre erősödő, relativistának vélt nézeteket.
Miről folyik a vita?
A természettudósok visszavágnak. A huszadik század második felében mind a tudományon kívül (pl. zöldmozgalmak, háborúellenes mozgalmak, vallás, politika stb.), mind a tudományon belül (posztmodern filozófia, tudás- és tudományszociológia, tudománytörténet, tudományfilozófia, az összefoglaló névek tudománystúdiumoknak [science studies] nevezett irányzatok) megszólalnak olyan hangok, amelyek nem tekintik többé a tudományt, és benne a tudóst szentnek és érinthetetlennek. Ezzel párhuzamosan a tudományos haladás mellékhatásai is egyre nyilvánvalóbban lesznek (környezetszennyezés, a tudomány szerepvállalása a háborúkban vagy a globalizációban). A korábban önmagát társadalomfelettinek tekintő tudós viták középpontjában találja magát.
Ebből az összetett problémából a természettudósoknak a science studies irányzataival folytatott vitáját emelem most ki.
A természettudósok alapvető kifogása, hogy a tudománystúdiumok olyasmit bírálnak, amit nem vagy csak felületesen értenek. Másik fontos érvük a vitában, hogy nevetséges a science studies képviselőinek az az álláspontja, hogy a tudományos tudás pusztán társadalmi konstrukció lenne, és nem létezne objektív valóság, amely a társadalmi állapotoktól függetlenül létezik (pl. a kétszer kettő négy igazsága) és racionális módon megismerhető.
A tudománystúdiumok képviselőinek ellenérve, hogy nem bírálnak, csak megfigyelnek és leírnak. Nem az az objektív valóság a vizsgálatuk tárgya, amelyet a természettudósok kutatnak, így ezzel kapcsolatban nem is fogalmaznak meg állításokat, az objektív világot „zárójelbe teszik”. Az érdekli őket, hogy milyen társadalmi körülmények között jön létre a tudás, milyen tényezők játszanak közre abban, hogy valamit igaz tudást fogadnak el, vagy mint hamisat elvetnek. Röviden: a tudományt mint társadalmi intézményt vizsgálják, és abból indulnak ki, hogy rá hasonló szabályok érvényesek, mint más társas képződményekre.
A science studies képviselői szerint a természettudósok félreértik őket a következő pontokon:
- nem a tudomány ellen, hanem a tudományért dolgoznak,
- nem relativisták, nem állítják, hogy tudásunk teljes egészében konstruált, és hogy objektív valóság nem létezik vagy teljességgel megismerhetetlen.
Megjegyzendő még, hogy a science studies szerteágazó és gomba módjára szaporodó irányzatai között sincs egyetértés abban, hogy mennyire kell tudásunkat konstruáltnak tekinteni, és ezek az irányzatok, ill. néha az egyes irányzatokon belüli generációk is vitatkoznak egymással.
Érdemes említést tenni a vita hangvételéről. Noha létezik egy higgadt, tudományos keretek között maradó tónus, a természettudósok bírálata sokszor feltűnően ingerült és indulatos.
A tudományháborúk főbb hadmozdulatai
1. Korai fázis, előzmények
1992: Steven Weinberg (amerikai fizikus) ill. Lewis Wolpert (angol biológus) könyveikben bírálják az új tudománykritikai irányzatokat. Ezek még inkább csak első fecskék.
1993: Harry Collins – Trevor Pinch: The Golem: What everyone should know about science. Népszerűsítő könyv, amely esettanulmányok segítségével mutatja be a tudomány eddig nem ismert, esendő oldalát. Később (1996-ban, az alább ismeretett Sokal-botrány idején) ez a könyv is a bírálatok kereszttüzébe kerül. David Mermin (fizikus) a Physics Today hasábjain támadja Collinsék állításait, és nagy, elfajuló vitát generál.
2. A Sokal-botrány
A botrány közvetlen előzménye
1994: Paul R. Gross (biológus) - Norman Levitt (matematikus): Higher Superstition: The Academic Left and Its Quarrels With Science c. könyve. Az Amerikában népszerű, elsősorban francia eredetű posztmodern filozófiai nézeteket és az általuk inspirált, szerteágazó irányzatokat támadják. (Érintett szerzők ötbbek között: Jacques Derrida filozófus, Stanley Aronowitz szociológus, Katherine Hayles irodalomkritikus, Steven Shapin és Stephen Schaffer tudománytörténész.) Akadémiai baloldalnak nevezik őket összefoglaló néven, értve e fogalmon az egyetemekre beszivárgó a racionális tudományosságot megkérdőjelező minden eszmét és képviselőiket. Műveiket elemezve kimutatják gondolatmeneti hiányosságaikat, következetlenségeit, téziseik értelmetlenségét, megalapozatlanságát, illetve tudományos hozzá nem értésüket. Az agresszív hangvételű könyv közvetlenül inspirálja Sokalt cikkének megírására. A könyv tónusa maghatározta a további vita sokszor személyeskedésig fajuló stílusát is.
A botrány maga
1996: Gross és Levitt könyvére, valamint az annak nyomán felerősödő tudománystúdiumok elleni közhangulatra reagálva a Social Text nevű társadalomtudományi folyóirat egy különszámot állított össze, amelyben a science studies képviselői adtak válaszokat a felmerült vádakra. Az utolsó pillanatban érkezett egy természettudós, az amerikai fizikus, Alain Sokal, aki – egyetlenként saját táborából – egyetérteni látszott a társadalomtudósokkal, és A határok áttörése: Arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé címmel egy a matematikát és a fizikát bíráló, és egy posztmodern természettudomány szükségességét ecsetelő írást küldött be. A szerkesztők elfogadták a munkát – mint később kiderült, különösebb ellenőrzés nélkül. A cikk azonban beugratás volt, képtelenebbnél képtelenebb ötletekkel tele, amely egy képzett természettudósnak azonnal világos kellett, hogy legyen. A különszám megjelent, benne a Sokal-cikkel. Ugyanakkor Sokal leleplezte saját tréfáját a Lingua Franca című lapban – mivel a Social Text nem volt hajlandó közölni.
A botrány kitört a tudományos közösség falai közül, és még a New York Times címlapján is szerepelt, lejáratva és hosszú időre hiteltelenné téve ezzel a másik oldalt.
3. A Sokal-botrány után
Még ugyanebben az évben (1996-ban) a Social Text könyv formájában is kiadta a különszám bővített változatát Tudományháborúk címmel. Ebből már kihagyták a Sokal cikket.
1997: Sokal egy belga matematikussal, Jean Bricmonttal együtt megírja az Intellektuális imposztorok (angolul Fashionable nonsense címen jelenik meg) című könyvét, amelyben Gross és Levitt nyomdokain járva számos posztmodern gondolkodó művét elemzik, kimutatva benne azokat a pontokat, amelyek bizonyítják, mennyire nem értenek a szerzők ahhoz a természettudományhoz, amelyet vizsgálnak és bírálnak. (A könyv magyarul is megjelent, és benne van a Social Textnek írt cikk is.)
1997: Harry Collins (tudásszociológia, bathi iskola), aki aktív résztvevője a vitáknak, Southamptonban összehívja az ún. Tudományos Békekonferenciát, amelynek célja, hogy a szemben álló felek megismerhessék egymás álláspontját, a vitát tudományos mederbe tereljék a sárdobálás helyett. Ennek a konferenciának lesz a következménye a 2001-ben kiadott The One Culture? című tanulmánykötet.
1998: Noretta Koertge tudományfilozófus szerkesztésében megjelenik A homokra épült ház” című tanulmánykötet, amelyben a természettudósok (így pl. Sokal is) azt igyekszenek elemezni, filozófiai és tudománytörténeti szempontból, miért tévesek azok a relativista és szociálkonstruktivista nézetek, amelyekkel a tudományt megpróbálják aláásni.
2001: Jay A. Labinger és Harry Collins: The One Culture? c. tanulmánykötet, amelyben a két tábor legnevesebb képviselői fejtik ki nézeteiket a vitával kapcsolatban. A kötet célja a southamptoni konferenciához hasonlóan a béke megteremtése. A könyv címe C. P. Snow Two Cultures című művére utal (leírását lásd az előzményeknél), és azt a reményt fejezi ki, hogy a természettudományok és a humán területek mégiscsak képesek egy nagy, közös emberi kultúrává összeállni, azaz lehetséges a két oldal között a párbeszéd és az átjárás.
Az ezredfordulóra vita hagyományos formájában nagyrészt elhal, bár a felvetett kérdések nem tisztázódnak.
Ugyanakkor megfigyelhető az is, hogy mind a társadalomtudósok, mind a természettudósok egyre szélesebb körében válnak ismertté a tudományháborúk, így a tudományos közbeszéd része lesz lassan a téma, és ennek következtében vulgarizálódik. Míg a „kemény mag”, a vita résztvevői mára talán jobban értik egymás nézeteit, és álláspontjaik sokat szelídültek, addig a tudományos köztudatba továbbra is a két fél erősen leegyszerűsített álláspontja ment csak át. A science studies képviselőinek széles körben ezért továbbra is olyan relativista-konstruktivista felfogást tulajdonítanak, amely kétségbe vonja az objektív valóság létezését, és világunkat teljes egészében társas konstrukciónak tartja. Ez ellen a vád ellen az érintettek nagy része kézzel-lábbal tiltakozik.
Megjegyzendő még, hogy a társadalomtudósok sem állnak egy emberként a science studies irányzatainak képviselői mögé, így utóbbiak sokszor két tűz közé szorulnak (lásd Bourdieu bírálatát). Emellett a természettudósok álláspontja sem egységes (Mermin kontra Sokal).
