A tudományháborúk egyik közvetlen kiváltóját, a Higher Superstition: The Academic Left and Its Quarrels with Science című könyvet olvasom. Érdekes, ahogy a szerzők, Paul R. Gross és Norman Levitt kettős mércével mérik a tudományt és az általuk akadémai baloldalnak nevezett tudománykritikusokat. Egy helyütt így írnak:
Ez a hagyományos természettudományos érv, amely szerint a tudomány és a tudományos módszer annyira összetett, hogy kívülállók nem igazán képesek megalapozott véleményt alkotni róla. Ezen az alapon számos tudománykutató társadalomtudós megállapításait szokás vitatni, mondván hogy nem is tudták, a megfigyeléseik során mire kellett volna ügyelniük, nem értették kellőképpen az összefüggéseket. Az egyik ilyen megtámadott, Bruno Latour a tudományháborúknak szentelt könyvében (Pandora's Hope) egyszerűen, de frappánsan mutat rá arra, mennyire képtelenség az a kívánalom, hogy a (természet)tudományról csak a (természet)tudósok beszélhessenek:
De ennél is érdekesebb, hogy maguk a szerzők is aláássák saját szabályukat - igaz, ez nekik egy cseppet sem tűnik fel. A baloldal amerikai történetét elemezve eljutnak egy olyan baloldali gondolat bírálatához, amely azt hangoztatja, hogy az elnyomottak felszabadítása csak az elnyomott csoportok aktív és autonóm részvételével valósítható meg, hogy csak a feketék tudják meghatározni, milyen értelemben akarják kivívni szabadságukat, vagy hogy a férfiak - bár támogatóként kaphatnak szerepet - teoretikusként ne akarjanak részt venni a nők emancipációjában. Sőt a szerzők általános következtetésig is eljutnak: a baloldal szerint a hagyományosan kivételezett csoportoknak nincs joguk mások valóságát meghatározniuk. Meg hogy az elnyomott állapot szükségképpen egyfajta tisztább látásmódot nyújt. Gross és Levitt ugyan nem mondja ki, de egyértelműen sugallja, hogy hibásnak, sőt károsnak tartja ezt a gondolatmenetet. Nem biztos, hogy a feketék tudják a megoldást a saját gondjaikra, nem biztos, hogy a nőknek nincs szükségük a férfiakra egyenjogúságuk kivívásához, nem biztos, hogy bármely csoport maga látná legtisztábban a saját helyzetét, és maga tudná a legjobban megoldani a problémáit - véljük megérteni a szerzők mondandóját. És milyen igazuk van! Csak ebből az is következik, hogy - ellentétben az ő elképzelésükkel - nem biztos, hogy a tudomány bírálatát, jobbítását (csak) a tudósokra kell bíznunk.
"Ahhoz, hogy kritikusan gondolkodhassunk a tudományról, meglehetősen alaposan kell értenünk hozzá."
Ez a hagyományos természettudományos érv, amely szerint a tudomány és a tudományos módszer annyira összetett, hogy kívülállók nem igazán képesek megalapozott véleményt alkotni róla. Ezen az alapon számos tudománykutató társadalomtudós megállapításait szokás vitatni, mondván hogy nem is tudták, a megfigyeléseik során mire kellett volna ügyelniük, nem értették kellőképpen az összefüggéseket. Az egyik ilyen megtámadott, Bruno Latour a tudományháborúknak szentelt könyvében (Pandora's Hope) egyszerűen, de frappánsan mutat rá arra, mennyire képtelenség az a kívánalom, hogy a (természet)tudományról csak a (természet)tudósok beszélhessenek:
"Képzeljük csak el, ha ezt a szlogent általánosítjuk: csak a politikusok beszélhessenek politikáról, üzletemberek üzletről, vagy, ami még rosszabb: csak patkányok beszélhetnek majd a patkányokról, békák a békákról, elektronok az elektronokról!"
De ennél is érdekesebb, hogy maguk a szerzők is aláássák saját szabályukat - igaz, ez nekik egy cseppet sem tűnik fel. A baloldal amerikai történetét elemezve eljutnak egy olyan baloldali gondolat bírálatához, amely azt hangoztatja, hogy az elnyomottak felszabadítása csak az elnyomott csoportok aktív és autonóm részvételével valósítható meg, hogy csak a feketék tudják meghatározni, milyen értelemben akarják kivívni szabadságukat, vagy hogy a férfiak - bár támogatóként kaphatnak szerepet - teoretikusként ne akarjanak részt venni a nők emancipációjában. Sőt a szerzők általános következtetésig is eljutnak: a baloldal szerint a hagyományosan kivételezett csoportoknak nincs joguk mások valóságát meghatározniuk. Meg hogy az elnyomott állapot szükségképpen egyfajta tisztább látásmódot nyújt. Gross és Levitt ugyan nem mondja ki, de egyértelműen sugallja, hogy hibásnak, sőt károsnak tartja ezt a gondolatmenetet. Nem biztos, hogy a feketék tudják a megoldást a saját gondjaikra, nem biztos, hogy a nőknek nincs szükségük a férfiakra egyenjogúságuk kivívásához, nem biztos, hogy bármely csoport maga látná legtisztábban a saját helyzetét, és maga tudná a legjobban megoldani a problémáit - véljük megérteni a szerzők mondandóját. És milyen igazuk van! Csak ebből az is következik, hogy - ellentétben az ő elképzelésükkel - nem biztos, hogy a tudomány bírálatát, jobbítását (csak) a tudósokra kell bíznunk.